3. fejezet

Sziasztok!
Kicsit késve ugyan, de itt a 3. rész.
Remélem tetszeni fog!
Tipp: ahol van belinkelve zene/videó, indítsátok el! :))

Louis és húgai: felül a 12 éves Fizzy, alul Daisy és Phoebe

Louis szobája a régi. Akár az első világháború utáni állapotok; mindenhol pusztulás, romhalmaz.
A ruhái szétszóródva a padlón, kajamaradékok, chipses zacskók az ágyán -mely, mondanom sem kell, vetetlen- alatta felismerhetetlen kacatok. A szekrényei tárva-nyitva, tartalma a földön. A sarokban egy tévé, előtte valamilyen játékkonzol. A szoba legrendesebb része egy polc, melyen rengeteg -abc rendbe sorolt- dvd van. Ezek a kazetták barátom szeme fényee; imádja a filmeket.
Ahogy belépünk a szobába, Louis az ágyán lévő ruhahalmazt egy szekrénybe hajítja.
- Érezd magadat otthon! -invitál be.
Leülök egy puffra.
- Úgy érted rakjak rendet most azonnal? - válaszolom, mire elkezd nevetni.
- Viccelsz? Akkor semmit sem fogok megtalálni.
Ebben a pillanatban kicsapódik az ajtó és Louis tizennégy éves húga, Charlotte viharzik be a szobába. Lehuppan az ágyra.
- Szia, Julie! - köszön, mikor meglát, majd bátyjához fordul: - Lou, szólj már rá az ikrekre, teljesen kiborítanak! Nem bírok tőlük tanulni.

A 14 éves Charlotte /Lottie/ és Louis

Ekkor megjelenik Daisy és Phoebe. Mindketten nyolc évesek, és, bár ikrek, teljesen különböznek. Míg Phoebe visszahúzódó és zárkózott, addig Daisy nyílt, barátságos és jókedvű kislány. Bevallom, őt kedvelem a legjobban Louis húgai közül.
Most is ahogy meglát engem, egyből hozzám jön, s vidáman helyezkedik el az ölemben. Elmosolyodom.
- Mi nem csináltunk semmit sem! - nyújtja ki a nyelvét Phoebe.
- És akkor ki firkálta össze a magazinjaimat?! - kezd el kiabálni Lottie.
- Az Daisy ötlete volt, nem az enyém! Amúgy is,  szerintem sokkal jobb lett, nem? - vigyorodik el.
Lottie arca mintha egyre vörösebb lenne. Már nyitná a száját, hogy visszavágjon húgának, mikor bátyja közbelép:
- Na jó! Ennyi elég volt mára! Még a végén Julie megtudja, hogy igazából milyenek vagytok és akkor többet át se jön hozzánk. - kiemeli az ölemből Daisy-t, akár egy kiskutyát és kicipeli az ajtó elé.- Menjetek vissza a szobátokba és ott folytassátok! - Miután kituszkolta Phoebe-t és Lottie-t is, becsukja utánuk az ajtót.
- Bocs, hogy ilyen hangosak. Néha nem lehet velük bírni.- magyarázkodik.
- Engem egyáltalán nem zavarnak.-rázom meg a fejemet mosolyogva.- Örülnék, ha nekem is lenne ennyi testvérem.
- Sose kívánj ilyet! -válaszolja Louis sötét arccal.- Még a végén valóra válik.

                                                                    *

A telefonom csörög. Egy pillanatra kinyitom a szememet, majd visszacsukom. Hajnali kettő van. Biztosan ráér reggelig. Azonban ez a hang mintha sürgető lenne. Nem áll el. Újra és újra megszólal a csengőhangom.
Elkezdek tapogatózni a sötétben. Megtalálom a villanykapcsolót, így a fényben könnyebben észreveszem a berregő telefont. Louis hív. Ezért keltem ki az ágyból?!
- Mit hülyéskedsz ilyenkor?- veszem fel idegesen.
- Julie...
Csak ennyit mond és máris tudom, hogy baj van. A hangja remeg és erőtlen. Még sosem hallottam ilyennek.
- Mi történt? - kérdezem ijedten. A félelme azonnal átragadt rám is.
A vonalban hallom, ahogy mély levegőt vesz, hogy összefüggően tudjon beszélni.
- Fizzy... rosszul lett az éjszaka. Anya bevitte a ... kórházba...
Egy pillanatra mintha minden megállna. Se nem hallok, se nem látok. A következő pillanatban a telefonom hangos csattanással esik le a földre.
Akárcsak akkor...

                                                                       ~Emlékek~
A szobámban ülök és izgatottan lesem az ablakból az utcán haladó kocsikat, remélve, hogy az ismert fényszórókat pillantom meg. Sötét van.
Tegnap töltöttem be a tizenharmadik születésnapomat. Anya bement a városba, hogy elhozza az ajándékomat, melyet eddig nem láthattam. Most őt várom izgatottan. Bármelyik percben megérkezhet.
Hirtelen csengetnek.
Rohanok le a lépcsőn. Lefékezem az ajtó előtt. Azonban ahogy kinyitom, nem anyát látom ott állni, boldog születésnapot énekelve.
Rendőrök vannak az ajtó előtt. Az esti sötétséget megtöri a szirénák fénye. Rossz előérzetem támad.
Ekkor apa megjelenik mögöttem.
- Julie, ülj le a nappaliban! - fogja meg a vállamat. Hangja határozott, képtelen vagyok ellenkezni.
 Bemegyek, azonban nem csukom be magam mögött az ajtót. Résnyire hajtom, így tökéletesen látok mindent. Pár szó megüti a fülemet is: sajnáljuk...baleset történt...ütközés...kisodródott.
Tisztán látom, ahogy apa lába mintha elgyengülne, térdei remegnek. Ekkor már tudom.
Anya...sosem fog hazajönni.
Ahogy ez a felismerés belém hasít, összerogyok. Minden elsötétül, a fülem zúg, a fejem elnehezedik. Nem lehet... biztosan mindjárt előugrik valahonnan és nevetni kezd, hogy csak tréfa volt az egész borzalom.
A nappali ajtaja nyikorogva kinyílik. Apa áll előttem. Szemeiben mérhetetlen fájdalom, kétségbeesés honol.
Magához húz, karomat erősen tartja, mintha ebből merítene erőt.
- Baleset történt. - suttogja.- Egy vezető elaludt a kormány előtt és nekiütközött édesanyádnak. A kocsi kisodródott az útról... egy fának rohant. Mire a mentősök kiértek már... nem élt. Meghalt, Julie.
Ahogy ezeket az utolsó szavakat kimondja, szemében kristálycsepp alakú könnyek gyűlnek. Végigfolynak drága arcán, melyet a fájdalom máris megöregített.
Megölelem. Én még nem sírhatok. Képtelen vagyok rá itt és most. Erős kell legyek... apa helyett is.
A következő pillanatban felállok és kirohanok. Nem bírom tovább! A hátam mögött tisztán hallom a zokogást.
Kitépem a bejárati ajtót és csak szaladok, szaladok a sötétségben mint egy őrült, magam sem tudom merre. Mire feleszmélek, már tudom, hol járok. Most csakis Ő az, aki megérthet, aki enyhítheti fájdalmam. Ekkor az ismerős alakot pillantom meg felém futni. Louis.
- Mi történt, Julie? Láttuk a rendőrautókat a házatok előtt.- kiabálja már messziről.
Egyenesen nekiszaladok, és a karjaiba vetem magam. Ekkor végre megerednek a könnyeim. Lou gyengéden megfogja az államat és felemeli, hogy láthassa könnyáztatta arcomat.
- A- anya... meg...halt... baleset volt...- Akadozva próbálok beszélni. Hangom remeg. Újra zokogni kezdek. Fejemet a vállába fúrom. Nem mond semmit sem. Itt szavak nem segítenek. A hallgatása számomra mindennél többet ér. Csak áll és türelmesen vár arra, hogy kissé lenyugodjak. Karjai erősen tartanak, hogy megvédjenek mindentől. Nem tudom, még meddig álltunk ketten a sötétségbe burkolózva.


Ugyanazon az utcán futok, hasonló érzésekkel, mint akkor. Azonban ez most más. Most nem nekem van szükségem Louis-ra, hanem neki van rám. Izgatottan csengetek be. Ő nyitja ki az ajtót.
- Gyere be! - mondja fáradtan.- Az ikrek a szobájukban vannak, Lottie pedig bement anyával a kórházba.
Becsukja utánam az ajtót, s felmegyünk a szobájába. Elmeséli, hogy az éjszaka közepén Fizzy-nek borzalmas görcsei támadtak. Alig kapott levegőt és felállni sem bírt az erős hasfájástól. Az édesanyjuk vitte le a karjában a kocsiba.
- Már egy órája elmentek! - kezd el idegesen járkálni  a szobában Louis.
- Biztosan hívni fognak mindjárt, és kiderül, hogy nincs is semmi baj.- mosolygok rá bátorítóan.
- Köszönöm, hogy itt vagy! - mosolyodik el halványan ő is.
Az egész éjszakát nála töltöttem. Az elején vissza akart küldeni, azonban belátta, hogy hasztalan vitatkozni velem. Láttam az arcán, hogy egyedül nem bírná ki. Csak vártunk és vártunk. Néha váltottunk pár szót, de többnyire csak hallgatásba merültünk. Ő fel-alá járkált, én meg némán bámultam.
Végre hajnalban megszólal a telefon. Louis rám néz, mire én megszorítom a kezét. Felveszi. Csak hallgat és hallgat. Mire öt perc múlva leteszi, már teljesen ideges vagyok. Mélykék szemével rám néz, melyben megkönnyebbülés van. Fellélegzem. Kérdeznem sem kell, máris beszélni kezd.
- Fizzy jól van. Miután megnézte, az orvos bejelentette, hogy a vakbélgyulladás egy korai stádiumában van. Azonnal megműtötték. Most benn fekszik, még pár napig ott kell maradnia.
Megkönnyebbülten rogyok le az ágyra.
- Köszönöm! - suttogja, s elém lép.
- Ne köszönd! Te is megtennéd értem! - mosolygok bele a kék szemekbe.


                                                              ~ Emlékek~

Nem tudom, mennyi időt töltöttem kinn Lou-val, de mire hazaértem már koromsötét volt. Ahogy belépek az előszobába, egy dobozt pillantok meg, melyet eddig nem vettem észre. Mintha nyüszítene valami benne. Odahajolok. Tele van rongyokkal, melyből a következő pillanatban egy kiskutya orra bukkan ki. Meglepődve nézek fel, s apát pillantom meg a nappali ajtajának támaszkodva.
- Ő itt a születésnapi ajándékod. Érte ment el édesanyád, hogy elhozza. A kocsi csomagtartójában találták meg a rendőrök. Túlélte a balesetet. - magyarázza halkan.
Óvatosan kicsomagolom a rongyok közül a nyöszörgő kölyköt. Felemelem. Ahogy közelebbről megnézem, észreveszek valamit. Nagy, kifejező barna szemei vannak, akárcsak anyának voltak. Ahogy beléjük pillantok, furcsa érzés tölt el.