3. fejezet

Sziasztok!
Kicsit késve ugyan, de itt a 3. rész.
Remélem tetszeni fog!
Tipp: ahol van belinkelve zene/videó, indítsátok el! :))

Louis és húgai: felül a 12 éves Fizzy, alul Daisy és Phoebe

Louis szobája a régi. Akár az első világháború utáni állapotok; mindenhol pusztulás, romhalmaz.
A ruhái szétszóródva a padlón, kajamaradékok, chipses zacskók az ágyán -mely, mondanom sem kell, vetetlen- alatta felismerhetetlen kacatok. A szekrényei tárva-nyitva, tartalma a földön. A sarokban egy tévé, előtte valamilyen játékkonzol. A szoba legrendesebb része egy polc, melyen rengeteg -abc rendbe sorolt- dvd van. Ezek a kazetták barátom szeme fényee; imádja a filmeket.
Ahogy belépünk a szobába, Louis az ágyán lévő ruhahalmazt egy szekrénybe hajítja.
- Érezd magadat otthon! -invitál be.
Leülök egy puffra.
- Úgy érted rakjak rendet most azonnal? - válaszolom, mire elkezd nevetni.
- Viccelsz? Akkor semmit sem fogok megtalálni.
Ebben a pillanatban kicsapódik az ajtó és Louis tizennégy éves húga, Charlotte viharzik be a szobába. Lehuppan az ágyra.
- Szia, Julie! - köszön, mikor meglát, majd bátyjához fordul: - Lou, szólj már rá az ikrekre, teljesen kiborítanak! Nem bírok tőlük tanulni.

A 14 éves Charlotte /Lottie/ és Louis

Ekkor megjelenik Daisy és Phoebe. Mindketten nyolc évesek, és, bár ikrek, teljesen különböznek. Míg Phoebe visszahúzódó és zárkózott, addig Daisy nyílt, barátságos és jókedvű kislány. Bevallom, őt kedvelem a legjobban Louis húgai közül.
Most is ahogy meglát engem, egyből hozzám jön, s vidáman helyezkedik el az ölemben. Elmosolyodom.
- Mi nem csináltunk semmit sem! - nyújtja ki a nyelvét Phoebe.
- És akkor ki firkálta össze a magazinjaimat?! - kezd el kiabálni Lottie.
- Az Daisy ötlete volt, nem az enyém! Amúgy is,  szerintem sokkal jobb lett, nem? - vigyorodik el.
Lottie arca mintha egyre vörösebb lenne. Már nyitná a száját, hogy visszavágjon húgának, mikor bátyja közbelép:
- Na jó! Ennyi elég volt mára! Még a végén Julie megtudja, hogy igazából milyenek vagytok és akkor többet át se jön hozzánk. - kiemeli az ölemből Daisy-t, akár egy kiskutyát és kicipeli az ajtó elé.- Menjetek vissza a szobátokba és ott folytassátok! - Miután kituszkolta Phoebe-t és Lottie-t is, becsukja utánuk az ajtót.
- Bocs, hogy ilyen hangosak. Néha nem lehet velük bírni.- magyarázkodik.
- Engem egyáltalán nem zavarnak.-rázom meg a fejemet mosolyogva.- Örülnék, ha nekem is lenne ennyi testvérem.
- Sose kívánj ilyet! -válaszolja Louis sötét arccal.- Még a végén valóra válik.

                                                                    *

A telefonom csörög. Egy pillanatra kinyitom a szememet, majd visszacsukom. Hajnali kettő van. Biztosan ráér reggelig. Azonban ez a hang mintha sürgető lenne. Nem áll el. Újra és újra megszólal a csengőhangom.
Elkezdek tapogatózni a sötétben. Megtalálom a villanykapcsolót, így a fényben könnyebben észreveszem a berregő telefont. Louis hív. Ezért keltem ki az ágyból?!
- Mit hülyéskedsz ilyenkor?- veszem fel idegesen.
- Julie...
Csak ennyit mond és máris tudom, hogy baj van. A hangja remeg és erőtlen. Még sosem hallottam ilyennek.
- Mi történt? - kérdezem ijedten. A félelme azonnal átragadt rám is.
A vonalban hallom, ahogy mély levegőt vesz, hogy összefüggően tudjon beszélni.
- Fizzy... rosszul lett az éjszaka. Anya bevitte a ... kórházba...
Egy pillanatra mintha minden megállna. Se nem hallok, se nem látok. A következő pillanatban a telefonom hangos csattanással esik le a földre.
Akárcsak akkor...

                                                                       ~Emlékek~
A szobámban ülök és izgatottan lesem az ablakból az utcán haladó kocsikat, remélve, hogy az ismert fényszórókat pillantom meg. Sötét van.
Tegnap töltöttem be a tizenharmadik születésnapomat. Anya bement a városba, hogy elhozza az ajándékomat, melyet eddig nem láthattam. Most őt várom izgatottan. Bármelyik percben megérkezhet.
Hirtelen csengetnek.
Rohanok le a lépcsőn. Lefékezem az ajtó előtt. Azonban ahogy kinyitom, nem anyát látom ott állni, boldog születésnapot énekelve.
Rendőrök vannak az ajtó előtt. Az esti sötétséget megtöri a szirénák fénye. Rossz előérzetem támad.
Ekkor apa megjelenik mögöttem.
- Julie, ülj le a nappaliban! - fogja meg a vállamat. Hangja határozott, képtelen vagyok ellenkezni.
 Bemegyek, azonban nem csukom be magam mögött az ajtót. Résnyire hajtom, így tökéletesen látok mindent. Pár szó megüti a fülemet is: sajnáljuk...baleset történt...ütközés...kisodródott.
Tisztán látom, ahogy apa lába mintha elgyengülne, térdei remegnek. Ekkor már tudom.
Anya...sosem fog hazajönni.
Ahogy ez a felismerés belém hasít, összerogyok. Minden elsötétül, a fülem zúg, a fejem elnehezedik. Nem lehet... biztosan mindjárt előugrik valahonnan és nevetni kezd, hogy csak tréfa volt az egész borzalom.
A nappali ajtaja nyikorogva kinyílik. Apa áll előttem. Szemeiben mérhetetlen fájdalom, kétségbeesés honol.
Magához húz, karomat erősen tartja, mintha ebből merítene erőt.
- Baleset történt. - suttogja.- Egy vezető elaludt a kormány előtt és nekiütközött édesanyádnak. A kocsi kisodródott az útról... egy fának rohant. Mire a mentősök kiértek már... nem élt. Meghalt, Julie.
Ahogy ezeket az utolsó szavakat kimondja, szemében kristálycsepp alakú könnyek gyűlnek. Végigfolynak drága arcán, melyet a fájdalom máris megöregített.
Megölelem. Én még nem sírhatok. Képtelen vagyok rá itt és most. Erős kell legyek... apa helyett is.
A következő pillanatban felállok és kirohanok. Nem bírom tovább! A hátam mögött tisztán hallom a zokogást.
Kitépem a bejárati ajtót és csak szaladok, szaladok a sötétségben mint egy őrült, magam sem tudom merre. Mire feleszmélek, már tudom, hol járok. Most csakis Ő az, aki megérthet, aki enyhítheti fájdalmam. Ekkor az ismerős alakot pillantom meg felém futni. Louis.
- Mi történt, Julie? Láttuk a rendőrautókat a házatok előtt.- kiabálja már messziről.
Egyenesen nekiszaladok, és a karjaiba vetem magam. Ekkor végre megerednek a könnyeim. Lou gyengéden megfogja az államat és felemeli, hogy láthassa könnyáztatta arcomat.
- A- anya... meg...halt... baleset volt...- Akadozva próbálok beszélni. Hangom remeg. Újra zokogni kezdek. Fejemet a vállába fúrom. Nem mond semmit sem. Itt szavak nem segítenek. A hallgatása számomra mindennél többet ér. Csak áll és türelmesen vár arra, hogy kissé lenyugodjak. Karjai erősen tartanak, hogy megvédjenek mindentől. Nem tudom, még meddig álltunk ketten a sötétségbe burkolózva.


Ugyanazon az utcán futok, hasonló érzésekkel, mint akkor. Azonban ez most más. Most nem nekem van szükségem Louis-ra, hanem neki van rám. Izgatottan csengetek be. Ő nyitja ki az ajtót.
- Gyere be! - mondja fáradtan.- Az ikrek a szobájukban vannak, Lottie pedig bement anyával a kórházba.
Becsukja utánam az ajtót, s felmegyünk a szobájába. Elmeséli, hogy az éjszaka közepén Fizzy-nek borzalmas görcsei támadtak. Alig kapott levegőt és felállni sem bírt az erős hasfájástól. Az édesanyjuk vitte le a karjában a kocsiba.
- Már egy órája elmentek! - kezd el idegesen járkálni  a szobában Louis.
- Biztosan hívni fognak mindjárt, és kiderül, hogy nincs is semmi baj.- mosolygok rá bátorítóan.
- Köszönöm, hogy itt vagy! - mosolyodik el halványan ő is.
Az egész éjszakát nála töltöttem. Az elején vissza akart küldeni, azonban belátta, hogy hasztalan vitatkozni velem. Láttam az arcán, hogy egyedül nem bírná ki. Csak vártunk és vártunk. Néha váltottunk pár szót, de többnyire csak hallgatásba merültünk. Ő fel-alá járkált, én meg némán bámultam.
Végre hajnalban megszólal a telefon. Louis rám néz, mire én megszorítom a kezét. Felveszi. Csak hallgat és hallgat. Mire öt perc múlva leteszi, már teljesen ideges vagyok. Mélykék szemével rám néz, melyben megkönnyebbülés van. Fellélegzem. Kérdeznem sem kell, máris beszélni kezd.
- Fizzy jól van. Miután megnézte, az orvos bejelentette, hogy a vakbélgyulladás egy korai stádiumában van. Azonnal megműtötték. Most benn fekszik, még pár napig ott kell maradnia.
Megkönnyebbülten rogyok le az ágyra.
- Köszönöm! - suttogja, s elém lép.
- Ne köszönd! Te is megtennéd értem! - mosolygok bele a kék szemekbe.


                                                              ~ Emlékek~

Nem tudom, mennyi időt töltöttem kinn Lou-val, de mire hazaértem már koromsötét volt. Ahogy belépek az előszobába, egy dobozt pillantok meg, melyet eddig nem vettem észre. Mintha nyüszítene valami benne. Odahajolok. Tele van rongyokkal, melyből a következő pillanatban egy kiskutya orra bukkan ki. Meglepődve nézek fel, s apát pillantom meg a nappali ajtajának támaszkodva.
- Ő itt a születésnapi ajándékod. Érte ment el édesanyád, hogy elhozza. A kocsi csomagtartójában találták meg a rendőrök. Túlélte a balesetet. - magyarázza halkan.
Óvatosan kicsomagolom a rongyok közül a nyöszörgő kölyköt. Felemelem. Ahogy közelebbről megnézem, észreveszek valamit. Nagy, kifejező barna szemei vannak, akárcsak anyának voltak. Ahogy beléjük pillantok, furcsa érzés tölt el.

2. fejezet

Lebegek!
 Nem is, inkább szárnyalok a levegőben! Egyre magasabbra és magasabbra emelkedem, mígnem az alattam lévő táj térképpé változik, s a felhőket is elérem. Ahogy megpróbálom megfogni őket, szétfoszlanak a kezemben; elillannak, akár egy álom. A szél búgó hanggal suhan el mellettem, alattam madarak repülnek. Akaratlanul is megborzongok. Ez hát a teljes szabadság! Csak lebegni, s közben nem törődni azzal, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatok... Egyetlen vágyam: még tovább szállni, még többet látni!
Egyre magasabbra emelkedem, lassan elérem a felhők tetejét. A következő pillanatban kápráztató kép tárul a szemem elé!
A nap teljes egészében bearanyozza az égboltot. Arany, narancssárga, rikítóan vörös színekkel festi meg vásznát. Minden vakítóan világos. Ezt látva csodálatos érzés kerít hatalmába. Bárcsak itt maradhatnék örökre!

De valami megváltozott. Mi ez a furcsa hang? Mintha a nap már nem ragyogna úgy. Minden kezd elmosódni...
Ahogy kinyitom a szemeimet, egy pillanatra nem tudom, hogy hol vagyok. Aztán szép lassan magamhoz térek. Csak álmodtam. Pedig olyan valóságos volt!
Bosszúsan nyúlok ki a takaró alól, hogy egy ütéssel elhallgattassam az ébresztőórát. A fejemre húzom a takarót. Csak még egy kicsit hadd aludhassak!
A következő pillanatban, mint egy villámcsapásra, felülök. Szeptember elseje van! Az órára pillantok. Fél nyolc! Máris késésben vagyok! Ekkor, mint egy végszóra, lent megszólal a csengő. Louis! Tegnap megbeszéltük, hogy suli előtt még beugrunk a Starbucksba egy kávéra. Úgy pattanok ki az ágyból, akár egy őrült. A fürdőszobába rohanok, majd egy fogkefével a számban nekirontok a szekrénynek.
Kirántom az iskolai ünneplőmet-fekete szoknya, fehér blúz, sötétkék nyakkendő a suli címerével ellátva-, majd miután felkapom magamra, iskolatáskával a vállamon rohanok le a lépcsőn.
-Máris itt vagyok! -kiáltom.-Egy pillanat még!
Beszaladok a konyhába, felkapok egy gofrit az asztalról és a számba tömöm. A reggeli is megvolt.
Rohanok vissza a nappaliba, s lihegve fékezem le Lou előtt.
- Megvagyok, indulhatunk. - majd válaszra sem várva tolom ki a meghökkent fiút az ajtón.
- Tetszik a hajad. - jegyzi meg visszafojtott vigyorral.
Úristen! A nagy sietségben elfelejtettem fésülködni!
- Várj meg itt! - kiálltom neki, majd visszaszaladok. Öt perc múlva kimerülten érkezem meg a rám várakozó Louishoz. Elindulunk.
- Hogy tudtál elaludni az első napon? - kérdi hitetlenkedve.
Válaszul megvonom a vállamat:
-Rossz időre állítottam be az ébresztőt...
- Ez annyira rád jellemző! - kezd el röhögni.
- Te csak maradj csendben! - vágok vissza.- Még mindig csöpög a víz a cipőmből.
- Ha beugrottál volna magadtól, még lett volna időd előtte, hogy levedd! - mutat rá Louis.
- Nehogy már az én hibám legyen, hogy belöktél a vízbe az akaratom ellen! -röhögöm el magam hitetlenkedve.
- De azért egész jól szórakoztunk, nem igaz? - vigyorodik el.
- Egész jó volt. - hagyom rá mosolyogva én is.
A beszélgetés közben kitértünk a kertvárosi részből a belvárosba. Miután elfogyasztottuk a szokásos reggeli jeges kávénkat a Starbucksban, a suli felé vesszük az irányt. Ugyanabban az iskolába tanulunk, csak Louis egy évvel felettem jár.

 ~Emlékek~
Este van. Louis szobájában kuksolunk. A fejünkre egy takarót húztunk, ez a mi rejtekhelyünk. Lou éppen magyaráz valamit, arca teljesen ki van vörösödve az izgalomtól, én pedig zseblámpával világítok.
- És akkor megharapta a lábamat! - a hatás kedvéért összecsapja két kis tenyerét.
Az ijedtségtől elfelejtem, hogy nyitva maradt a szám, meredt szemekkel bámulok barátomra.
- És hogyan menekültél meg? -kérdezem izgatottan.
- Szerencsére nálam volt a kardom, azzal lenyisszantottam a fejét. Így, ni! - kezével olyan mozdulatot tesz mintha kenyeret vágna.
- Te olyan bátor és vakmerő vagy, Louis! Én nagyon megijedtem volna.
Az említett hősies lovag büszkén kihúzza magát. Egy kis ideig nem szólal meg senki sem. Majd Louis odahajol hozzám.
- Julie, leszel a barátom? - kérdezi suttogva.
- Igen, de csak ha te is leszel az enyém. - válaszolom ugyancsak halkan.
- Jó. -szavainak egy fejbólintással ad nagyobb nyomatékot.


Megérkezünk az iskola vöröstéglás épületéhez. Lou udvariasan kitárja előttem az ajtót megtoldva egy hajbókolással is.
- Csak Ön után, hölgyem! - affektál vigyorogva.
- Igazán lekötelez, uram. - az utolsó szót erősen megnyomom.
Röhögve vonulunk be az ajtón, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel. Megszoktam, hogy az emberek utánunk összesúgnak. Mivel Louis a suli egyik legnépszerűbb fiúja - sportos alkat, kék szemek, gödröcskék, szembe lógó sötétbarna haj, miért ne lenne népszerű? - mindenki csodálkozik, hogy minek tölti az idejét velem. Kezdetben eléggé nehezen viseltem a rosszindulatú pletykákat, mostanra azonban már javarészt túltettem magamat rajtuk. Az is segített, hogy Louis mindig mellettem állt. Persze akad pár ember azért, aki még így is fel tud idegesíteni.
És mint egy végszóra; Mitchelle Parkinson közeledik felénk a folyosón. Nehéz nem észrevenni. Platinaszőke haj, öt kiló smink az arcán -amire nagy szüksége van anorexiás alakjának- , rikítóan vörös körömlakk, illatfelhő -melyet már két kilométerről megérzel-, kivágott top, miniszoknya - egyszóval egy igazi modellalkat. Ehhez társul "kellemes" modora és csatlósa, Jessica.
Lou-val éppen a szekrényajtóknak támaszkodva beszélgetünk, mikor hozzánk ér. Engem levegőnek nézve befurakodik közénk, majd miután vállával lazán nekidől az én szekrényemnek, elkezd csacsogni.
- Szia, Louis! Mikor az előbb megláttalak, pont arra gondoltam, hogy esetleg valamikor összefuthatnánk, mi ketten. - pontosít előszedve egyik legcsábosabb mosolyát. A háta mögött grimaszolva utánozni próbálom, nem sok sikerrel. Louis erre elvigyorodik.
- Tudod, Julie-val éppen arról beszélgettünk, hogy ma közösen csinálunk valamit. - mutat rám.
Mitchelle vonakodva fordul erre meg, majd úgy néz rám, mintha nem is tudná, hogy eddig is ott voltam. Unottan végigmér.
- Aha, értem. - majd műbőr táskájából kiszed egy rózsaszín papírcetlit. - Tessék, azért megadom a számomat, ha szükséged lenne rá! - kaccsint egyet, majd miután lenéző pillantást mér rám, elvonul.
Louis, aki úgy vette el a papírt, hogy rá se nézett, most undorodva emeli az orrához a fecnit.
- Ha nem lenne tiszta parfüm az egész, talán nem akarnám kidobni egyből. - egy pillanatra elgondolkodik- Ja, de, mégis!-vigyorodik el.
Összegyűri, majd jól irányzott dobással a kukába hajítja.
- De mi van, ha egyszer még szükséged lesz rá? - hülyülök.
- Ha szükségem lesz erre, akkor nyugodtan beverhetsz nekem egyet.
- Megbeszéltük!
- Ne reménykedj! -hűti le lelkesedésemet.
A nap további része unalmasan telik. Az osztályban csatlakozom Amyhez, a barátnőmhöz, akivel a nyáron sajnos nem tudtam találkozni, mert Írországban volt a nagyszüleinél. Már nagyon hiányzott a társasága. Most egymás szavába vágva számolunk be egymásnak mindenről, ami ez alatt a két és fél hónap alatt történt velünk.
Ekkor bejön Mr. Haller, az ofő és levetíti az igazgató szokásos év eleji beszédét. Megkapjuk az eligazításokat, a házirendet, órarendet, meg ilyeneket. Ez négy óra. Tanítás után Louis kint vár az udvaron, hogy együtt mehessünk haza. Intek Amynek, majd mosolyogva futok hozzá. Még nem vett észre, egy pad tetején ül.
Kezei a zsebében, fülében füllhallgató,s ahogy fejét lehajtja, sötétbarna tincsei arcába hullanak. Egy pillanatra megtorpanok. Ezt a képet nézve olyan furcsa elhinni, hogy pont velem barátkozik egy ilyen fiú. Lepillantok tornacsukámra, ujjaim köré csavarom a hajamat, mely teljesen egyszerű; barna és egy kissé hullámos. Nincsen bennem semmi különlegesség, Louis mégis magamért kedvel.
Ahogy tétován állok és ezek futnak át az agyamon, végre felpillant. Amint észrevesz kirántja a fülhallgatókat füléből, lepattan a padról és elindul felém.
- Ha nem tudnám, hogy van egy csöppnyi eszed, az arckifejezésed láttán azt hinném, hogy nem vagy komplett. -üdvözöl.
- Hülye! -kezdek el nevetni. De azért gondosan eltüntetek minden jelet az arcomról, amely gondolataimról árulkodhatna.
Elindulunk hazafelé.
Louis megáll a házuk előtt, nekidőlve a kerítésnek.
- Feljössz? Van egy pár új halam. Bár nem fogják sokáig bírni nálam, úgyhogy minél előbb meg kéne nézned, ha még élve is akarsz halakat látni. Nem is értem, hogy miért nem bírják ki egy hónapig kaja nélkül.
- Oké -válaszolok a kérdésére. -Az a helyzet, hogy az élő állatokat jobban bírom. Ha te nem eteted meg őket, akkor én magam fogom. -viccelődök.
- Most, hogy mondod, jöhetnél takarítani is hetente egyszer-kétszer! -alkudozik Louis. - Havonta egyszer.-javítja ki magát az arckifejezésemet látva, mire mindketten egyszerre nevetni kezdünk.

1. fejezet

Esik az eső. A szobámban ülök és
nézem ahogy a kis vízcseppek versenyt futva csúsznak le az ablakon. Ahhoz képest, hogy Angliában élek, ahol az esőzés nem ritkaság, eléggé nehezen viselem el a borús napokat. Én a napsütést imádom, ha kint lehetek a szabadban órákig. Utálok bent ülni, bezárva lenni.
- Most nézd meg! Már megint esik! Lőttek a délutánnak, Lou! -morgok.
- Ugyan már, Julie! Egy kis víz senkinek sem árt! Ne legyél már ilyen nyafogós, hanem gyere ki! Azt hiszem rám fér egy kis fürdés...- viccelődik.
- Nagyon mulatságos, de csak jár a szád, mint mindig!- vágok vissza neki.
Legnagyobb meglepetésemre erre megfordul és leszalad a lépcsőn. Hitetlenkedve rohanok utána. Átvág a nappalin és kinyitja a bejárati ajtót.
-Még mindig nem hiszel nekem?- kérdi vigyorogva, majd egy lépést tesz ki az esőbe.
- Nem hát! -mosolyodok el én is, mire Louis egyenesen átvág a kerten. Értetlenkedve nézek utána. Még pár lépést tesz és akkor végre rádöbbenek: arra csak az úszómedence van! Az nem lehet! Úgysem meri megtenni! Egy esőkabátot felkapva utánarohanok. Odakinnt az erős szél az arcomba csapja nedves hajamat. A csúszós csempén egyensúlyozva próbálom utolérni.
- Louis Tomlinson! Azonnal állj meg! Különben...
- Különben mit teszel? Csúnyán fogsz rám nézni? - szakít félbe röhögve. Megteszi az utolsó lépést. Hátrafordul felém és a medence szélén állva próbál rám ijeszteni.
- Jól van, elhiszem, hogy megmered tenni csak gyere vissza! - kérem.
Louis a szemembe néz, felvonva a szemöldökét. Karjait széttárja magára mutatva. Csuromvizes haja az arcába lóg, pólója a mellkasához van tapadva. Így végignézva rajta úgy tűnik,  mintha valaki nyakon öntötte volna egy dézsával.
Megadóan felemelem a kezemet:
- Jól van, felőlem.
Elvigyorodik, majd megfordulva fejest ugrik a medencébe. A hullámok felcsapnak a lábam elé. Louis feljön a víz alól.  Megrázza a fejét, mire nedves hajtincsei, melyek eddig arcára tapadtak, most szanaszét állnak. Várakozóan széttárja karjait:
- Most te jössz! Vagy gyáva vagy? -incselkedik.
Megvetően felvonom az államat:
- Tudod, hogy ki a gyáva!
Odaállok a medence szélére, mintha én is ugrani akarnék. Majd a következő pillanatban megfordulok és gondolkodás nélkül futni kezdek. Úgy látszik Lou számitott valami ilyesmire, mert máris a medence szélén terem pár karcsapással. Nevetve iramodik felém. Még feleúton sem járok, mikor elkap. Kezei vasbilincsként szorulnak a karomra. Elkezd húzni a medence felé. Csapdába estem! Tudom, hogy semmi esélyem az ereje ellen, de azért megpróbálok szabadulni. Már csak egy méter.
- Louis! - sikoltom - ne merészeld! Hallod! Ezt nem teheted! Eressz már el!  Vagy...vagy- fenyegetőzöm, mire fogvatartóm csak még jobban nevetni kezd.
Egyre kétségbeesetten rángatom a karomat, de hiába.
Már csak pár lépés.
Ahogy megpróbálok szabadulni, a medence szélében megbotlok és magammal rántom Louist is a vízbe. Hatalmas csobbanással esünk be. Levegőért kapkodva jövök fel. Hajam az arcomra ragadt, ruhám, cipőm csupa víz. Már éppen készülök valami csúnyát mondani Lou-nak, mikor ő kirobbanó jókedvvel nevetni kezd rajtam. Ahogy végignézek magamon, rájövök, hogy csakugyan nevetségesen festünk; itt vagyunk ketten, ruhában a medencében a ráadásul szakadó esőben. Nekem is röhögnöm kell a helyzetünkön.
Fél órán keresztül szórakozunk. Louis megrázza a fejét, akárcsak egy kutya, mire hajtincseiről apró vízcseppek repülnek szanaszét a levegőben, nagy része az arcomon landolva. Válaszul tetemes vízmennyiséget fröcskölök felé. Sajnos egy idő után remegni kezdek a hideg miatt.
- Fázol? -kérdi Lou aggódva.
- Csak egy kicsit -válaszolom, de vacogó fogam mindent elárul.
- Most azonnal kimegyünk és meleg ruhákba öltözöl! -kezd el úszni kifelé. Pillanatok alatt kinn terem a medencéből.
- Igenis, uram! -nevetek és elfogadom Louis felém nyújtott kezét, mellyel kiemel a vízből. Egy ideig vigyorogva figyeli, ahogy kicsavarok a ruhámból több liter vizet, azonban mikor a cipőmből kisebb vízesés zúdul ki, nem birja tovább és hasát fogva röhögni kezd.
- Azért nem ennyire vicces a helyzet! -vágom oda neki, miközben teljes erőmből csavarom ki a kardigánomat. Vidám nevetését hallva azonban nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el én is.

*Emlékképek*
Körülbelül hét éves lehettem, mikor aput előléptették a Times magazinnál főszerkeztővé. Még a nyáron beköltöltöztünk Londonba az új házba, hogy a sulit szeptembertől ott folytathassam. Azon az estén kissé magányos voltam. A szüleimnek rengeteg dolga akadt, nem volt idejük rám. A régi barátaim hiányoztak. Gondoltam, elmegyek körbenézni a környéken. Óvatosan kinyitottam a kerti kaput. Előttem egy tágas mező feküdt rajta tengernyi tarka virággal. Piros, rózsaszín, kék, sárga, a szivárvány millió színeiben! Elkápráztatott a táj. Szaladtam és szaladtam a derékig érő fűben. Mikor elfáradtam, lefeküdtem és néztem a kék égen úszó bárányfelhőket. Egyszer csak egy piros labda repült el felettem. Felültem. Nem messze tőlem egy kisfiút pillantottam meg. Pufók arcát barna, kócos haj keretezte. Nagy kék szemek, nevető száj.
- Hát te meg ki vagy? - állt meg mellettem bizonytalanul.
- Julie vagyok. A szüleimmel most költöztünk abba a házba, ott! -mutattam rá egy szép, nagy fehérre meszelt házra, melynek oldalain borostyán futott fel. - Téged hogy hívnak?
- Louis. Mellettetek lakom. Akarsz velem labdázni? - kérdezte fürkésző szemekkel.

Ahogy belépünk a házba, és átvágunk a nappalin apát pillantom meg. Kezében egy magazint tart-minden bizonnyal a másnapi Times számot- azt olvassa gondterhelt arckifejezéssel. Időnként megáll és valamit erőteljes vonásokkal kihúz. Mikor egy ilyen pillanatban felnéz, észrevesz minket, amint éppen lopakodva próbálunk átsurranni előtte. Fejét hitetlenkedve rázza meg, majd újra visszatér munkájához. Fel sem nézve kérdezi meg:
- Gondolom, hiába faggatnálak titeket; mitől vagytok ilyen vizesek?
Lopva Louisra vigyorgok, aki viszonozza mosolyomat.
Miután mindketten meleg ruhába öltöztünk, váltottunk még pár szót a holnapi napról, majd barátom hazament.
Fent a szobámba érve csend fogad. Ahogy leülök az ágyamra, szomorúan veszem tudomásul, hogy vége a nyárnak. Holnap szeptember elseje. Elkezdődik a suli.

Bevezető

Kedves Olvasó!
Engedd meg nekem, hogy bemutatkozzam!
A nevem Julie Mason. Tizenhatodik életévemben járok. Londonban élek édesapámmal és labrador kutyámmal, Jackie-vel. Életem teljesen gondtalanul telt...mostanáig.
Ez itt az én történetem. Vagyis nem csak az enyém, hiszen ugyanúgy szól Louis Tomlinsonról is, akárcsak rólam.
Kérlek, engedd meg, hogy elmeséljem!


Csak futok és futok, akár az üldözött vad. A szél az arcomba csap, megtépázza hajamat. Egyetlen gondolatom; minél messzebb jutni mindentől. Sietős lépteim visszhangot vernek az üres úton. Senki sincsen a közelben. Egyedül vagyok. Kissé lelassítok; alig kapok levegőt.
Végre kimondtam!
"-Szeretlek téged, Louis Tomlinson!"
Annyi szenvedés után végre elszántam magamat! Az eszembe minduntalan visszaférkőzik az arcod...a rajta átfutó érzelmek melyeket a szavaim hagytak. Meglepődés, megütközés és, ami a legjobban fájt:... értetlenség.
Füleimben újra és újra ugyanazok a szavak visszhangoznak: "Julie, várj!". Elrohantam. Képtelen voltam végighallgatni a válaszát, mely csak fájdalmat okozhat nekem. Arcomon végigfolynak könnyeim. Bárcsak visszacsinálhatnék mindent!
Bárcsak...sosem szeretttem volna Belé!

Hol is kezdjem? Talán az lesz a legjobb, ha a kezdetektől fogva mindent elmesélek.


Sziasztok! Remélem tetszett a bevezető rész! Komizzatok, hogy folytassam-e! :)
Üdv,
Just a girl^^