2. fejezet

Lebegek!
 Nem is, inkább szárnyalok a levegőben! Egyre magasabbra és magasabbra emelkedem, mígnem az alattam lévő táj térképpé változik, s a felhőket is elérem. Ahogy megpróbálom megfogni őket, szétfoszlanak a kezemben; elillannak, akár egy álom. A szél búgó hanggal suhan el mellettem, alattam madarak repülnek. Akaratlanul is megborzongok. Ez hát a teljes szabadság! Csak lebegni, s közben nem törődni azzal, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatok... Egyetlen vágyam: még tovább szállni, még többet látni!
Egyre magasabbra emelkedem, lassan elérem a felhők tetejét. A következő pillanatban kápráztató kép tárul a szemem elé!
A nap teljes egészében bearanyozza az égboltot. Arany, narancssárga, rikítóan vörös színekkel festi meg vásznát. Minden vakítóan világos. Ezt látva csodálatos érzés kerít hatalmába. Bárcsak itt maradhatnék örökre!

De valami megváltozott. Mi ez a furcsa hang? Mintha a nap már nem ragyogna úgy. Minden kezd elmosódni...
Ahogy kinyitom a szemeimet, egy pillanatra nem tudom, hogy hol vagyok. Aztán szép lassan magamhoz térek. Csak álmodtam. Pedig olyan valóságos volt!
Bosszúsan nyúlok ki a takaró alól, hogy egy ütéssel elhallgattassam az ébresztőórát. A fejemre húzom a takarót. Csak még egy kicsit hadd aludhassak!
A következő pillanatban, mint egy villámcsapásra, felülök. Szeptember elseje van! Az órára pillantok. Fél nyolc! Máris késésben vagyok! Ekkor, mint egy végszóra, lent megszólal a csengő. Louis! Tegnap megbeszéltük, hogy suli előtt még beugrunk a Starbucksba egy kávéra. Úgy pattanok ki az ágyból, akár egy őrült. A fürdőszobába rohanok, majd egy fogkefével a számban nekirontok a szekrénynek.
Kirántom az iskolai ünneplőmet-fekete szoknya, fehér blúz, sötétkék nyakkendő a suli címerével ellátva-, majd miután felkapom magamra, iskolatáskával a vállamon rohanok le a lépcsőn.
-Máris itt vagyok! -kiáltom.-Egy pillanat még!
Beszaladok a konyhába, felkapok egy gofrit az asztalról és a számba tömöm. A reggeli is megvolt.
Rohanok vissza a nappaliba, s lihegve fékezem le Lou előtt.
- Megvagyok, indulhatunk. - majd válaszra sem várva tolom ki a meghökkent fiút az ajtón.
- Tetszik a hajad. - jegyzi meg visszafojtott vigyorral.
Úristen! A nagy sietségben elfelejtettem fésülködni!
- Várj meg itt! - kiálltom neki, majd visszaszaladok. Öt perc múlva kimerülten érkezem meg a rám várakozó Louishoz. Elindulunk.
- Hogy tudtál elaludni az első napon? - kérdi hitetlenkedve.
Válaszul megvonom a vállamat:
-Rossz időre állítottam be az ébresztőt...
- Ez annyira rád jellemző! - kezd el röhögni.
- Te csak maradj csendben! - vágok vissza.- Még mindig csöpög a víz a cipőmből.
- Ha beugrottál volna magadtól, még lett volna időd előtte, hogy levedd! - mutat rá Louis.
- Nehogy már az én hibám legyen, hogy belöktél a vízbe az akaratom ellen! -röhögöm el magam hitetlenkedve.
- De azért egész jól szórakoztunk, nem igaz? - vigyorodik el.
- Egész jó volt. - hagyom rá mosolyogva én is.
A beszélgetés közben kitértünk a kertvárosi részből a belvárosba. Miután elfogyasztottuk a szokásos reggeli jeges kávénkat a Starbucksban, a suli felé vesszük az irányt. Ugyanabban az iskolába tanulunk, csak Louis egy évvel felettem jár.

 ~Emlékek~
Este van. Louis szobájában kuksolunk. A fejünkre egy takarót húztunk, ez a mi rejtekhelyünk. Lou éppen magyaráz valamit, arca teljesen ki van vörösödve az izgalomtól, én pedig zseblámpával világítok.
- És akkor megharapta a lábamat! - a hatás kedvéért összecsapja két kis tenyerét.
Az ijedtségtől elfelejtem, hogy nyitva maradt a szám, meredt szemekkel bámulok barátomra.
- És hogyan menekültél meg? -kérdezem izgatottan.
- Szerencsére nálam volt a kardom, azzal lenyisszantottam a fejét. Így, ni! - kezével olyan mozdulatot tesz mintha kenyeret vágna.
- Te olyan bátor és vakmerő vagy, Louis! Én nagyon megijedtem volna.
Az említett hősies lovag büszkén kihúzza magát. Egy kis ideig nem szólal meg senki sem. Majd Louis odahajol hozzám.
- Julie, leszel a barátom? - kérdezi suttogva.
- Igen, de csak ha te is leszel az enyém. - válaszolom ugyancsak halkan.
- Jó. -szavainak egy fejbólintással ad nagyobb nyomatékot.


Megérkezünk az iskola vöröstéglás épületéhez. Lou udvariasan kitárja előttem az ajtót megtoldva egy hajbókolással is.
- Csak Ön után, hölgyem! - affektál vigyorogva.
- Igazán lekötelez, uram. - az utolsó szót erősen megnyomom.
Röhögve vonulunk be az ajtón, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel. Megszoktam, hogy az emberek utánunk összesúgnak. Mivel Louis a suli egyik legnépszerűbb fiúja - sportos alkat, kék szemek, gödröcskék, szembe lógó sötétbarna haj, miért ne lenne népszerű? - mindenki csodálkozik, hogy minek tölti az idejét velem. Kezdetben eléggé nehezen viseltem a rosszindulatú pletykákat, mostanra azonban már javarészt túltettem magamat rajtuk. Az is segített, hogy Louis mindig mellettem állt. Persze akad pár ember azért, aki még így is fel tud idegesíteni.
És mint egy végszóra; Mitchelle Parkinson közeledik felénk a folyosón. Nehéz nem észrevenni. Platinaszőke haj, öt kiló smink az arcán -amire nagy szüksége van anorexiás alakjának- , rikítóan vörös körömlakk, illatfelhő -melyet már két kilométerről megérzel-, kivágott top, miniszoknya - egyszóval egy igazi modellalkat. Ehhez társul "kellemes" modora és csatlósa, Jessica.
Lou-val éppen a szekrényajtóknak támaszkodva beszélgetünk, mikor hozzánk ér. Engem levegőnek nézve befurakodik közénk, majd miután vállával lazán nekidől az én szekrényemnek, elkezd csacsogni.
- Szia, Louis! Mikor az előbb megláttalak, pont arra gondoltam, hogy esetleg valamikor összefuthatnánk, mi ketten. - pontosít előszedve egyik legcsábosabb mosolyát. A háta mögött grimaszolva utánozni próbálom, nem sok sikerrel. Louis erre elvigyorodik.
- Tudod, Julie-val éppen arról beszélgettünk, hogy ma közösen csinálunk valamit. - mutat rám.
Mitchelle vonakodva fordul erre meg, majd úgy néz rám, mintha nem is tudná, hogy eddig is ott voltam. Unottan végigmér.
- Aha, értem. - majd műbőr táskájából kiszed egy rózsaszín papírcetlit. - Tessék, azért megadom a számomat, ha szükséged lenne rá! - kaccsint egyet, majd miután lenéző pillantást mér rám, elvonul.
Louis, aki úgy vette el a papírt, hogy rá se nézett, most undorodva emeli az orrához a fecnit.
- Ha nem lenne tiszta parfüm az egész, talán nem akarnám kidobni egyből. - egy pillanatra elgondolkodik- Ja, de, mégis!-vigyorodik el.
Összegyűri, majd jól irányzott dobással a kukába hajítja.
- De mi van, ha egyszer még szükséged lesz rá? - hülyülök.
- Ha szükségem lesz erre, akkor nyugodtan beverhetsz nekem egyet.
- Megbeszéltük!
- Ne reménykedj! -hűti le lelkesedésemet.
A nap további része unalmasan telik. Az osztályban csatlakozom Amyhez, a barátnőmhöz, akivel a nyáron sajnos nem tudtam találkozni, mert Írországban volt a nagyszüleinél. Már nagyon hiányzott a társasága. Most egymás szavába vágva számolunk be egymásnak mindenről, ami ez alatt a két és fél hónap alatt történt velünk.
Ekkor bejön Mr. Haller, az ofő és levetíti az igazgató szokásos év eleji beszédét. Megkapjuk az eligazításokat, a házirendet, órarendet, meg ilyeneket. Ez négy óra. Tanítás után Louis kint vár az udvaron, hogy együtt mehessünk haza. Intek Amynek, majd mosolyogva futok hozzá. Még nem vett észre, egy pad tetején ül.
Kezei a zsebében, fülében füllhallgató,s ahogy fejét lehajtja, sötétbarna tincsei arcába hullanak. Egy pillanatra megtorpanok. Ezt a képet nézve olyan furcsa elhinni, hogy pont velem barátkozik egy ilyen fiú. Lepillantok tornacsukámra, ujjaim köré csavarom a hajamat, mely teljesen egyszerű; barna és egy kissé hullámos. Nincsen bennem semmi különlegesség, Louis mégis magamért kedvel.
Ahogy tétován állok és ezek futnak át az agyamon, végre felpillant. Amint észrevesz kirántja a fülhallgatókat füléből, lepattan a padról és elindul felém.
- Ha nem tudnám, hogy van egy csöppnyi eszed, az arckifejezésed láttán azt hinném, hogy nem vagy komplett. -üdvözöl.
- Hülye! -kezdek el nevetni. De azért gondosan eltüntetek minden jelet az arcomról, amely gondolataimról árulkodhatna.
Elindulunk hazafelé.
Louis megáll a házuk előtt, nekidőlve a kerítésnek.
- Feljössz? Van egy pár új halam. Bár nem fogják sokáig bírni nálam, úgyhogy minél előbb meg kéne nézned, ha még élve is akarsz halakat látni. Nem is értem, hogy miért nem bírják ki egy hónapig kaja nélkül.
- Oké -válaszolok a kérdésére. -Az a helyzet, hogy az élő állatokat jobban bírom. Ha te nem eteted meg őket, akkor én magam fogom. -viccelődök.
- Most, hogy mondod, jöhetnél takarítani is hetente egyszer-kétszer! -alkudozik Louis. - Havonta egyszer.-javítja ki magát az arckifejezésemet látva, mire mindketten egyszerre nevetni kezdünk.